Néhány évvel ezelőtt 3 hetet tölthettem USA keleti részén több államot is bejárva. Akkor nem volt lehetőségem átrepülni a Grand Canyonhoz és Las Vegasba, de elhatároztam, hogy a nyugati partra is mindenképp elmegyek egyszer.

Az egyik dolog amiért örülök, hogy belecsöppentem a fotózásba az a különleges tartalom, ami az életszemléletemet bővítette: a részletekre figyelés, apró csodák meglátása, játék a fényekkel, a tér és kétdimenzió kapcsolata; a másik pedig, hogy több értékes embert is megismertem, akiknek a természet és fotózás ugyanúgy egy varázslatos világot jelent, mint nekem. Így tavaly csatlakozhattam egy workshophoz, amelyet az Egyesült Államok nyugati részére, a nagyobb nemzeti parkokba szerveztek.

Ekkor jött azonban a 2013 őszi nagy amerikai shutdown. A költségvetés el nem fogadásával és a politikai csatározások eredményeképp bezárták a nemzeti parkokat. Nekünk pedig a szállásaink mind a nemzeti parkok területén volt. Túravezetőnk hihetetlen munkával pár nap alatt tervezte át a 12 napos utunkat 2 héttel az indulás előtt. Helyi közösségek és vezetők végül azt is elérték, hogy néhány parkot külön költségen 10 napra megnyissanak, így a Grand Canyonba szerencsére bejutottunk, azt tényleg nagyon sajnáltam volna ha kihagyjuk. Persze ottlétünk ideje alatt megszűnt a shutdown, de nem lehetett akkor már semmit sem visszaszervezni, igaz nem is kellett, mert addigra a túra végén jártunk és közben teljesen más kisebb parkokba mentünk, amik kárpótoltak a kihagyottakért.

Közepesnél kicsit nagyobb bőrönd - fotós hátizsák - laptop táska - bevetős dzseki (keki színű, sok zsebes, kapucnis szokásos fotós kabátom, amit egyszer egy kisboltban vettem kemény 700 Ft-ért és hihetetlenül kiszolgálja az árát:) ) kombóval feldíszitve vigyorogva válaszoltam a check in pultnál az ott ülő hölgynek az Úticél? kérdésére, hogy Végállomás Lász Véééégááász :) és percekig nem is mászott le a vigyor az arcomról. Na jó ennyire részletesen azért nem fogok mesélni, mert képesek lesznek páran a felénél abbahagyni, ha túl hosszú, pedig a végén is sok érdekesség várható.

A csapatból csak néhány embert ismertem, összesen 16-an voltunk. Körutunkat tehát Las Vegasból kezdtük, ahova jó egy napos utazással érkeztünk kétszeri átszálással. Londonban a sok átvizsgálás miatt perceken múlt, hogy el ne menjen a gép nélkülünk, külön feltartotta a csapat egyik fele mi meg lélekszakadva futottunk, mint a filmekben a romantikus hős a szerelme után.

Az első képkockákat a Valley of Fire State Park vörös homokköves vidékén kattinthattam. Nem véletlenül volt több sci-fi film jelenetének helyszíne ez a park, hiszen valóban olyan érzés, mintha a Marsra került volna az ember.

A naplemente varázslatosan színessé változtatta a völgyet, mintha egy óriás kente volna szét a különböző rétegeket játékos kedvében:

Egyik nagy kedvencem ez a rész, itt már az éjszakai nemalvásból és a késői nehéz vacsora hatásaként enyhe gyomorrontásból kigyógyulva vidáman majszoltam a müzliszeletemet a hihetetlen nyugalomban és csendben:

A shutdown miatt szintén pótmegoldásként jutottunk el a Coral Pink Sand Dunes állami parkba, ahol szomorúan néztem miként quadoznak keresztbe-kasul a dűnéken. Miután az egyik elhagyta a kabátját a dűnén, visszaballagtam a parkolóba, útközben pár előtér jellegű korót lefotóztam, majd konkrétan a wc mellől lőttem meg az egyik kedvenc viharos képemet.

Az "előtér" kóró:

Amikor tényleg leszakad az ég:


Nagyon vártam, hogy a navajo földek csodás kanyonvilágába érjünk. Az Anyatermészet varázslatos és misztikus helyeket hozott létre a szél, a víz és a föld erejével. Mai napig is kizárólag engedéllyel és indián kísérővel lehet bemenni a kanyonokba, melyek különböző állatokról kapták nevüket: Bagoly, Csörgőkígyó, Antilop, Hegyi Birka. És nem véletlenül, a Csörgőkígyó kanyonban minden reggel végigmennek az indiánok és kiteszik a kígyókat,  a Bagolyban pedig 2 szép nagy bagoly is pihent az árnyékos sziklazugokban.

Bagoly kanyon:

Hegyi Birka kanyon:

Külön öröm volt számomra, hogy igazi vad tarantulát is fotózhattam az egyik kanyon falán:

Az Antilop kanyon "medvéje":


Nem messze a kanyonoktól található a híres Colorado folyó kanyarulat: a Horseshoe Bend, azaz Patkó kanyon. A teljesen sík területen egyszer csak egy figyelmeztető tábla (saját felelősségre, életveszély, lezuhanhatsz, különösen balesetveszélyes stb.), majd hirtelen a hatalmas szakadék tárul az arrajáró szeme elé. A mélység tényleg szédítő, főleg ha közben a kamerába is néz az ember, majd hirtelen fel. Kell egy kis idő mire hozzászokik a szem a távlatokhoz. Az ücsörgő alak én vagyok a képen:) Kiállni nem mertem volna, van épp elég leesett felszerelés az alján és nem egy fotós is zuhant már le itt sajnos.

A kanyonok után a klasszikus vadnyugaton folytattuk a túrát. A Monument Valley Egyujjas kesztyűi és Totem sziklája ismerős lehet a western filmek kedvelőinek.


A Hold fénye pedig még különlegesebb hangulatot ad a tájnak:

A túra már eddig is rengeteg csodás élménnyel gazdagított, de még csak a felénél tartottunk. A következő állomásunk maga a GrAAAAnd Canyon volt, amire ez eredeti tervtől eltérően nem 2 nap, hanem csak fél napunk maradt. Ez alatt a pár óra alatt klasszikus turistaként buszoztunk a perem néhány kilátópontja között, majd az egyik nagyobbiknál megvártuk a naplementét. Gyönyörű tiszta időnk volt, ráadásul a telihold kelte szinte egyidőben volt a naplementével egymással szemben, így még a lemenő nap fényei visszaverődtek a sziklákról, de már a Hold fénye is bevilágította a tájat. Felejthetetlen élmény volt, néhány kép után már csak ültem az egyik kiálló sziklán és a retinámra rögzítettem a látványt.

Felejthetetlen élmény:

Útban a Death Valley felé benéztünk két kisebb ámde annál érdekesebb helyre: a Painted Desert és Petrified Forest Nemzeti Parkba. Elképesztő távlatok és felfoghatatlan színek jellemzik ezt a vidéket. Itt található a világ legnagyobb mennyiségű és legszínesebb megkövesedettt faállománya. Messziről nézve olyan, mintha frissen vágott  farönkök hevernének mindenhol, de közelebbről megnézve a hosszú évek alatt kvarcásvánnyá kristályosodtak a régen vulkáni hamu alá került fák.

California és Nevada határán fekszik a legek parkjaként is ismert Death Valley - Halálvölgy: Észak-Amerika legszárazabb és legforróbb helye, valamint itt van a legalacsonyabb pont is, a Badwater medence, amely 86 méterrel a tengerszint alatt fekszik. Különböző részein teljesen eltérő természeti csodák találhatóak, egy igazi fotós paradicsom. Az Artist's palette színes sziklái, az Ördög golfpályája, a tényleg fantasztikus sivatagi élményt kínáló homokdűnék és a Zabriskie Point, ahol a híres hippi filmjét forgatta Antonioni mind mind zárat és későbbi tárhelyet nem kímélően késztetik a fotóst az exponálógomb folyamatos nyomkodására.

A híres Zabriskie Point:

Hajnalban mentünk a homokdűnékhez és fejlámpákkal világítva, a homokban bukdácsolva (nagyon nehéz benne menni) vártunk a napfelkeltére. Itt is olyan békesség volt, hogy néha megszólaltam, hogy biztos legyek benne, hogy ott vagyok és lélegzem. A kicsinek tűnő és valóban nem nagy dűnék gerincén haladva sokszor eszembe jutottak filmek és történetek a sivatagi vándorokról és szenvedéseikről.

Éjjel a Badwater medencénél a kihalt tájra ráborult a gyönyörű csillagos ég. Itt is megtapasztalhattam a végtelen csendet és nyugalmat. Régi vágyam egy Tejutas kép is összejött.

Death Valleyből visszaautóztunk a kiindulópontunkra Las Vegasba, ahol állvánnyal felszerelkezve késő éjszakáig jártuk az igazából egy hatalmas főutcából és rengeteg szállodából álló szórakoztató városközpontot. Kemény 2 dollárt játszottam el az egyik kaszinóban és mikor az egyikkel nyertem újabb 2 dollárt, de azt hittem 20-at és nagyon megörültem páran azt hitték a jackpotot ütöttem meg:) Aztán a 0,08 dolláros vouchert, amit a gép kiadott elhoztam emlékbe, mert valószínű a pénztárnál kiröhögtek volna:) Aki arra jár mindenképpen várja meg a külön műsort adó szökőkutat a Bellagio Hotelnél.

Az egyik kaszinó a sok közül:

Show a Bellagionál nagyon eltalálva éppen a Time to say good bye c. számra hangolva:

Végig minden percét imádtam ennek az útnak. Remélem nemcsak a képeim, de memóriám is sokáig megőrzi az ottani élményeket: a végtelen távlatokat, a marsbéli tájak látványát, a Grand Canyon fantasztikus együttes naplementéjét és teliholdkeltét, a navajo kanyonok misztikus varázsát, a természeti erők csodáját, amely kristályokban őrzi a múltat, a Death Valley világvége helyeinek hangulatát és a végtelen szabadság érzését a Route 66 környékén autózva.

A képek száma 2000 fölött járt, ebből az átfogó válogatás mintegy 105 fotóval itt: link