Vadnyugati barangolásaim után nem sokkal újabb kalandokba vágtam. Érdekes módon eleinte nem vonzott túlságosan ez a hely, pedig mindenhonnan azt hallottam, hogy egy elképesztő geológiai csoda. Aztán egy előadás és képes vetítés teljesen egyértelművé tette számomra, hogy bizony ide mégiscsak szeretnék elmenni. Gleccserek, jég, gejzírek, pónik, még több jég, morózus, Gyűrűk Ura hangulatú sötét tengerpart és megint csak jegek, no és még valami, ami az i-re a pontot tette: a Sarki fény. Innentől Izland aztán végképp biztos úticélommá vált. Nem meglepő módon így hirtelen azon kaptam magam, hogy mire épphogy befejeztem az amerikai képek rendezését és feldolgozását, már pakolhattam is a márciusi izlandi workshopra.

A hat órás koppenhágai várakozás és nem kevés rázkódás után leszállt a gép Izlandon. Aprócska reptér, szállásunk alig 200m-re, azonban alighogy kiértünk a kis csapattal az ajtón, a jeges-havas borzalmas miazma úgy képen vágott minket laza 50-60 km/h-val, hogy alig győztük az usankáinkat a fejünkbe húzni és felráncigálni minden létező cipzárt a kabátunkon. Extrém welcome volt ez a javából! Ottlétünk alatt a sziget ehhez hasonlóan és még ennél is morcosabban viselkedett. Halkan mertem néha mondani (nehogy még egy vulkánt is ránk szabadítson), hogy tuti nőből van ez a sziget, mert ilyen hisztis fúriaságot természettől én még nem éltem. Fúria Izlandia tehát köpködött ránk mindenféle halmazállagú hideg csapadékot és sokszor ezek mixelt változatait is. Ehhez kedvesen mínusz fokokat és orkán szelet is szervírozott, de nem adtuk fel, mert amikor nagy ritkán kegyesen ránk mosolygott, akkor igazán varázslatos hangulatokat sikerült megfotóznunk.

Bár elég zordan fogadott minket a sziget, a hirtelen tavaszi tél jótékony hatással volt a tájra. Az amúgy monotonon sárgás-barnás vidék a friss porhóval hintve varázslatos grafikus formákat láttatott. Nem győztem kattogtatni a gépemet.

A pár éve Európa légterét megbénító Eyjafjallajökull vulkán környékén is jártunk. Egy megcsúszás következtében sikerült is az egyik lávakövön felhasítanom a jobb térdemet, amin így Izland örökre megmaradó nyomát hagyta egy félköríves heg formájában. Túratársaim külsőleg felajánlották az azonnali pálinkás fertőtlenítést, de inkább belsőleg alkalmaztam a hazai párlatot.

A kisebb körtúra során sok tipikus izlandi kislovat láttunk. Hihetetlen sztoikus nyugalommal tűrték a legkeményebb hóvihart is. Sörényükre, szőrükre ráfagyott a hó ez azonban egyáltalán nem szegte tavaszi üzekedési kedvüket. A csődörök össze-összekaptak, felágaskodtak és harapták egymást. Kis idő elteltével hozzánk már barátságosan dugták a nózijukat.

Azért a klasszikus turistalátványosságok sem maradhattak ki. A Strókkur (Köpülő) gejzír néhány percenkénti kitörése egészen gyermeki rácsodálkozással és örömmel töltött el. Egészen közel lehet menni és látni, ahogy ütemesen emelkedik a vízszint, majd hangos robajjal tör ki több méter magasba.

Izland vízesésekben is bővelkedik. Az már tényleg külön giccs kategória, hogy hóesésben és szivárvánnyal láthattuk. De ezen már meg sem lepődtünk Fúria Ájlenden. :)

A legdurvább vihar a Gullfoss-vízesésnél ért minket. Amikor már a kötélkerítésbe kapaszkopdva igyekeztem egy helyben maradni, elgondolkoztam, hogy tulajdonképpen mi a fenét is csinálok?! Mert megállni nem tudok a lábamon, nemhogy fotózni! A sorozatlövésből azért sikerült egy-két élesebb kép. Szerintem így havasan, kékesen a legszebb, legalábbis végigböngészve előzetesen a netet, nagyon reménykedtem egy ilyen képben.

Autózásaink közben külön is megálltunk, ha épp valami szépség került elénk. Így sikerült ezt a tájat is konkrétan kb. 10 perces vihar előtti csendben megfotózni:

Visszaúton az egyik szállásra pedig az egyetlen szép naplemente:

Norvégiára hajazó hangulat:

A legizgalmasabb helyszín Jökursárlón és környéke volt. A sötét part jégtömbökkel, a gleccserek és a ritka szépségű jégbarlangok sok fotós bakancslistáján fent vannak. Az pedig, hogy a legnyugodtabb és legszélcsendesebb éjjelen a Sarki fényt is sikerült látnom, na az tényleg hatalmas és felejthetetlen élmény.

A part jegei hajnalban is bőszen fotózásra sarkalltak:

Megunva a jegeket a szintén tavaszt érző, egymást kergető fókákat fotóztam:

A gleccserek alatti jégbarlangokba külön kísérettel és nagyon hosszadalmas szervezéssel lehet bejutni. Nagyon nagy szerencsével és túravezetőnk kitartó küzdésének hála az utolsó pillanatban (az áradások miatt) sikerült bemennünk az egyikbe. Megjárva a navahó kanyonokat is már ritka szerencsésnek tartottam magam, de ennek ellentettjeként ugyanezt jegeskékben is átélni már tényleg szavakat sem találtam. És most sem találok. Elképesztő egy hely. Kúsztunk-másztunk itt is, egyensúlyozva a fotós hátizsákokal és állványokkal, persze a jóképű, fiatal, szőke izlandi vezetőnk segítő kezét is kihasználva:)

Visszaúton Keflavik felé Vík igazán különlegesen borongós partján fotóztunk. Kítűnő helyszín a fekete-fehér képek kedvelőinek.

Kiszámíthatatlansága miatt nem tudom valaha vissza mernék-e menni Izlandra, mint fotós. Talán ha hosszabb időt lehetne ott tölteni, akkor igen. Mindenesetre nagyon örülök, hogy a nehézségek és küzdések mellett sikerült Izland szebbik arcát is meglátni.

További képek az albumban: link